Beer & Burger 2. avagy a Belvárosi Sörfesztivál

Legutóbb a Belvárosi Sörfesztiválra ruccantunk ki kicsit a Szabadság térre. Na jó, két délutánt is ott töltöttünk, először barátokkal estefele, másodjára már csak kettecskén egy alvásidőben történő gyors, kora délutáni mustrára, míg a nagyi felügyelte otthon Manó szendergését. Hatalmas szerencsénkre egyszerűen csodálatos időt fogtunk ki mindkét alkalommal, igazi nyarat, s ez az elmúlt hetek esőzései fényében akkora mázlinak tűnt, mint a lottóötös.

Azt hiszem, a két nap alatt mindent megkóstoltunk, amit lehetett, persze nem fejenként, hanem úgy összességében. A társaságban akadt, aki a stoutot szerette, akadt, aki a sima lágert, pilst, én a búza vonalat képviseltem, Gergő pedig az apa és ipa fronton állta a sarat. Egyedül talán a gyümölcsös sörök maradtak ki a kóstolásból, de ez általában így is van nálunk, egy-egy renitens választást leszámítva. Nálam a Franziskaner szűretlen weissbierje és a Zirci Apátsági Sörfőzde búzája kapta meg az aranyérmet, Gergőnek pedig a Beertok Sörfőzde Das Bier névre keresztelt pilsnere ízlett leginkább, hiába a nagy apa-ipa rajongás mostanában.

S hogy miért is jó egy sörfesztivál? Voltaképpen ugyanazért, amiért minden más fesztivál is. A lazaság, a jó hangulat, a fesztivál életérzés megtapasztalása. Szerintem egyébként legyen szó zenei fesztiválról, gasztrofesztiválról vagy bármi másról, a lényeg mindig ugyanaz: a hétköznapokból való kiszakadás néhány órára/napra és az önfeledt szórakozás. Természetesen ehhez nem árt, ha olyan fesztivált választunk, aminek a tematikája közel áll a szívünkhöz :D Aki tehát nem szereti a sört, az valószínűleg itt sem érezte volna jól magát, ahogy egy operarajongó sem biztos, hogy nagyra tudná értékelni a Sound vagy a Sziget zenei kínálatát és életérzését. Kísérletezni azért érdemes, hiszen egészen jó dolgok is kisülhetnek belőle, ahogyan az én beer&burger szeretetem sem velem született, hanem drága férjem „nászajándéka”. Majd erről is írok valamikor.

S ha már a bejegyzés címében ott szerepel a burger kifejezés, akkor nem mehetünk el szó nélkül a streetfoodok királynője, azaz a hambi mellett sem, amelyből szintén mindkét nap fogyasztottunk. Az első nap egy nagyon finom kreációt sikerült kifognunk mindkettőnknek, rá 2 napra viszont egy másik helyet választottunk (ha jól emlékszem, akkor hamburgert nem is lehetett, máshol kapni, csak ezen a két helyen), nos, az utóbbi hatalmas melléfogásnak bizonyult sajnos.

Míg az első napon mindkettőnk hamburgere kellően szaftos és ízes volt, pedig más-más fajtát ettünk, addig a következő felért egy kínzással. Ilyen száraz, fojtós ételt én már régen ettem, hamburgerből pedig talán még soha. A hús porzott, úgy szétsütötték, a buci pedig nem akart lecsúszni a torkomon, mert bár kéksajtos mártással kértem, nemhogy mártást, de még sajtot sem nagyon látott a hamburgerem. Néhány harapás után azon gondolkoztam, hogy visszamenjek-e és kérjek-e rá néhány liter ketchupot vagy egy marék uborkát, hogy le tudjam gyűrni, de végül nem tettem, mert akkor meg semmi mást nem éreztem volna, csak ezeket, így inkább a felénél otthagytam az egészet. Látványra egyébként jónak tűnt és a koncepció is ízletesnek ígérkezett, de építő jellegű kritikaként megjegyezném, hogy a jó hamburger mindig juicy (Gergő szavaival élve), soha nem akarunk megfulladni tőle, még akkor sem, ha a húst egy kicsit jobban átsütik, mint ahogyan például én szeretem.

Összességében egyébként most is jól éreztük magunkat, általánosságban azt mondhatom, hogy finomakat ittunk-ettünk, s míg Manó szépre és jóra aludta magát otthon, addig mi nyugiban sütkéreztünk a napon, nézegettük az embereket, beszélgettünk vagy csak élveztük, hogy végre nem kell beszélnünk. Éljen a nyár, a napsütés és a lopott idő!