Fahéj, szegfűszeg, gyömbér - közös sütögetés Dáviddal

A hosszú, hideg, téli estéken mi más melegíthetné fel jobban a lelkünket, mint egy édes, fűszeres mézeskalács. Ilyenkor minden praktikát bevetek, hogy elűzzem a korai sötétség és zimankó okozta melankóliát: hangulatvilágítás, bekuckózás és persze minél több finomság elfogyasztása, mint például egy jó fondü vagy egy bögre forralt bor elkortyolása.

Idén pedig újra elővettem régi, téli kedvencemet, a mézeskalács receptet is. Évek óta nem sütöttem, most azonban elhatároztam, nem marad ki ez a program sem, sőt egy kis kuktát is veszek magam mellé Dávid személyében. Felkészültem mindenre, ismervén a kisfiamat, de egyre inkább be kell látnom, hogy sokkal, de sokkal többet tud már, mint amit én feltételezek róla. Persze azért a prekoncepcióimat megalapozza az a 2.5 év, amit már eltöltöttünk együtt és a korai tapasztalatok bizony nehezen felülírhatóak, így általában a legrosszabbra számítok. Az elmúlt fél évben azonban rendre pozitívan csalódtam Manókában, ahogyan most is. Türelmes volt, szófogadó – nagyjából:D - és szépen csinálta, amit kértem tőle.

Öntötte a lisztet, tartotta a kanalat a méznek, keverte a hozzávalókat a tálban, gyúrta a tésztát és szépen, ügyesen szaggatta a mézeskalácsformákat. Teljesen elájultam tőle. Már olyan nagy... Álltam mögötte az étkező asztalnál és néztem, ahogy próbálja a sodrófával egyenletesre hengergetni a masszát. Közben a vékony kis hangján kérdezgeti: Így kell?
A szívem csordultig telt szeretettel és büszkeséggel. Pont így! Rám nézett azzal az átható, kék szemével, amelyben ott csillogott a gyermeki boldogság, ami csak rájuk jellemző. Én is boldog voltam, mert habár anyának lenni sokszor nem egyszerű, ez a pillanat – és még ezer másik – feledtet minden nehézséget velünk.

Mi a karácsony lényege? Ez! A csillogó gyerekszemek, a kedvesünk arcának megsimogatása, a szüleink megölelése, a barátainkkal való közös nevetések. Még akkor is, ha szeretjük az ajándékokat adni és bizony kapni is.