Szánkózás Szlovákiában - mit csinálj, ha nincs hó?

Szögezzük le már az elején: nem szeretem a hideget, így a tél sem a kedvenc évszakom - annak ellenére sem, hogy téli gyerek vagyok. A karácsonyt viszont imádom és a havat is szeretném - mérsékelt mennyiségben és időtartamban - már, ha lenne. Mert ugye az utóbbi években itthon nincs. Szóval az a hitvallásom, hogy legyen tél, legyen hó, csak ne túl sokáig. Itthon viszont évek óta nincs már se igazi tél, se igazi hó, csak valami szürke, nyálkás, depis akármi, aminél még a térdig érő hó és a -5 fok is jobb lenne. Ezen a véleményen van Gergő és Dávid is, főleg Dávid, aki élete lassan 8 éve alatt alig látott havat, tudjátok olyan igazi ropogós, mindent belepő, nem 2 napig tartó változatot. Éppen ezért, amikor karácsony környékén leesett az első hó - ami másnapra el is olvadt - elhatároztuk, hogy idén lesz hó és lesz tél és lesz szánkózás. Szóval fogtuk magunkat és befizettünk egy februári utazást a Magas-Tátrába. Elvégre februárban biztos csoda szép, havas táj fogad majd minket a szlovák hegyek között. Ki is néztük Ótátrafüredet célállomásként.

Miért pont Ótátrafüredre utazzunk?

Mivel mi nem síelünk - én egyszer snowboardoztam, de hagyjuk is -, így olyan helyet kerestünk, ahol nem a sípálya viszi a prímet, minden közel van, ami nekünk kell és lehetőleg nincsenek kismillióan. Tömeget semmiképpen nem szerettünk volna, ezért is vetettük el többek között Zakopane ötletét is, és így találtunk rá az aprócska Ótátrafüredre avagy Stary Smokovecre, ami ugyan picike, de itt található Szlovákia egyik legszuperebb, 2.5 km-es szánkópályája!
Ez kell nekünk! - gondoltuk és már kerestük is a szállásokat. Egy fancy aparthotelre esett a választásunk Ótátrafüred szívében, ahonnét csak pár lépésre voltak az éttermek, a cukrászdák és kávézók, na meg a sikló, ami gondolatban már repített is minket a szánkópálya tetejére.
Tökéletes! - csak ezzel a jelzővel tudtuk illetni a választásunkat decemberben és alig vártuk, hogy végre ne csak gondolatban, de ténylegesen is a havas hegyek között lehessünk. 

Szánkózás Szlovákiában - erről lecsúsztunk!

A várva várt napon el is indultunk a célunk felé, s bár az időjárás-jelentés semmiféle havazást nem mutatott és a webkamerák sem kecsegtettek túl sok hóval, mi azért bizakodtunk. Hiába. Bár az út során itt-ott fehérbe hajlott a táj - így felcsillant a remény, hogy lesz hó, lesz szánkózás, lesz minden -, bizony Ótátrafüreden hónak se híre, se hamva nem volt. Kivéve a hóágyúzott tanpályát, de az ugye minket nem igazán hozott lázba. A megérkezésünk napján így nem igazán tepert le minket a lelkesedés, főleg, mert kezdett erősödni a gyanúnk, hogy ha a szánkópályát nem hóágyúzzák, akkor itt bizony nem lesz csúszkálás (se). Maga a városka viszont nagyon tetszett nekünk, mivel érdekes módon keveredett benne a múlt és a jelen - az egyik sarkon egy autentikus tátrai ház álldogált, míg a másikon egy modern aparthotel. 

Ha nem síelsz, túrázz a Magas-Tátrában!

Nos, másnap be is igazolódott a félelmünk: hiába jöttünk szánkózni, itt bizony hó hiányában erről a programról lecsúsztunk. De hát ott volt még 3 teljes napunk és a sziklaszilárd elhatározás, hogy akkor is látunk havas tájat, szóval egyetlen reményünk maradt: a hegy. Mert bár a völgyben nem akadt hó, fenn a hegyen csak lennie kell - gondoltuk! És volt is! 

1 nap: Irány a Tarajka!

Az első teljes napunkon egy kézenfekvő programot választottunk: menjünk fel az Ótátrafüredről induló siklóvasúttal a Tarajkára (Hrebionok) és ott majd lesz, ami lesz. Azt tudtuk, hogy odafenn van egy szuper kis hütte, gyönyörű a kilátás, sőt ilyenkor lehet megnézni a jégkatedrálist valamint a jégszobrokat is. Így hát nekivágtunk. 

TIPP: A sikló a Hrebionokra meglehetősen ritkán jár, így érdemes előre megnézni a menetrendet. Mi pont lekéstük a járatot, így nagyjából 30 percet kellett várni a következőre. 

TIPP: A siklóra online is meg tudjátok venni a jegyet, így elkerülhetitek a jegypénztárnál való sorban állást. 3 főre 36 eurót fizettünk (nem retur)

TIPP: Iszonyú sokan utaznak a siklóval, konkrétan dugig volt, amikor mi ott jártunk, pedig hó sem volt igazán és a városka sem volt tömve turistákkal - el tudom képzelni, mi van máskor! Szóval, aki nem bírja a tömeget, az fel is sétálhat a Tarajkára, szuper kis túraútvonal vezet a hegyre. Mi lefelé azon jöttünk, bár azt nem tudom, hogy havazás esetén mi a helyzet, mert sok esetben azon az úton közlekedünk, ahol elméletileg a szánkópálya található, ha leesik a hó.

A sikló nagyjából 1300 méter magasra vitt fel minket, az út nagyjából 10 percig tartott és ahogyan vártuk is, odafenn azért már kezdett alakulni a hóhelyzet. Rögtön a sikló kijáratánál található egy szálloda, aminek az aljában étterem üzemel - mi visszafelé itt ittunk egy tátrateás puncsot/ forró csokit, de pisilni sem árt elmenni, mert a későbbiekben nem nagyon lesz már lehetőség… télen pedig a természet lágy ölén (főként nőként, ezernyi réteg ruhában) nem túl egyszerű ez a mutatvány. 
Innen több túraútvonal közül is lehet választani, mi a vízesések felé vettük az irányt, előtte azonban még elhaladtunk a Bilikova Chata vagy Biliki menedékház mellett - itt is lehet enni, inni, egyebek, sőt szállásként is működik.

Tar-patak, Rainer-kunyhó, vízesések, jégtemplom

A zöld túraútvonal, amit Gergő kinézett, nagyon tetszett mindhármunknak. Eleinte több turistával is találkoztunk, majd egyre kevesebben és kevesebben lettünk, míg végül csak hárman maradtunk. Itt-ott azért összefutottunk kisebb csoportokkal, de nem ez volt a jellemző, így szinte teljesen háborítatlanul élvezhettük az egyre inkább télies arcát mutató természetet. Ahogy haladtunk az úton minden lépéssel több és több lett körülöttünk a hó, ráadásul ez az útvonal a Tar-patak (Studený potok ) mellett futott, amelynek mentén több befagyott zúgóval és vízeséssel is találkoztunk.

Sőt, ezen a túravonalon található a Rainer-kunyhó is (Rainerova útulna), amit az 1860-as évek első felében építettek és ami a legrégebbi menedékház a hegy déli oldalán. Maga a kunyhó nagyon picike, nagyon hegyi és nagyon autentikus a sok kolomppal, a cserépkályhával és forralt borral - a nyalóka és a chips már kevésbé, de nah, ne legyünk szigorúak. Szívesen megkóstoltam volna a lélekerősítő forró italt, ami bent gőzölgött, de sajnos csak készpénzzel lehetett fizetni, nálunk pedig csak kártya akadt.
Utunk egészen a Zamkovsky-menedékházig vezetett, aminek az elérését nagyon vártam: egyrészt a mosdó miatt, másrészt szerettem volna kicsit leülni és meginni azt a bizonyos forró italt. Sajnos az utóbbi óhajom a hüttében sem teljesülhetett, mivel odafenn sem lehetett kártyával fizetni… Bevallom, ez ott már nagyon érzékenyen érintett. Maradt a magunkkal hozott víz és rágcsa, de sokáig nem is pihenhettünk, mert már jócskán benne jártunk a délutánban és nem akartuk, hogy ránk sötétedjen a hegyen, így sietősen el is indultunk vissza. Amikor pedig elértük a sikló végállomást mindenki megkapta a maga jutalmát: a fentebb már említett forró puncsot/ csokit. 

 
Ezt követően még gyorsan megnéztük az ikonikus jégkatedrálist és a jégszobrokat, majd úgy döntöttünk, hogy nem ülünk fel a tömött siklóra, hanem inkább gyalog ereszkedünk le a hegyről. Itt azért már eléggé fáradtak voltunk, Dávid is elkezdett kicsit nyekeregni, de ez nem is csoda, hiszen összesen 11 kilométert sétáltunk… akkor még nem sejtettük, hogy ez csupán bemelegítés volt a másnapi túránkhoz képest.

TIPP: Mindig legyen nálatok készpénz, ha a hegyen kirándultok, mert sok helyen csak ezzel lehet fizetni! 

TIPP: Vigyetek magatokkal vizet és valami kis nasit.

2. nap: Kirándulás a Csorba-tónál

Másnap úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk a közeli Csorba-tóhoz. Mivel a neten azt olvastuk, hogy nagyon kevés a parkolóhely a környéken, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy vonattal megyünk. Az állomáshoz cirka 10 percet kellett sétálnunk a szállodánktól, szóval kifejezetten kényelmes megoldásnak bizonyult. A vonat nagyon kulturált, tiszta és 40 perc alatt ér a Štrbské Pleso állomáshoz - itt kell leszállni.

 TIPP: Arra érdemes ügyelni, hogy a vonat óránként indul Csorbatóra és kicsit kaotikus a peronon a helyzet, mert egymást követően több vonat is begurul, így figyelni kell, hogy melyikre száll fel az ember. 

TIPP: Mi itt is megvettük a jegyeket online, összesen 8 eurót fizettünk érte hármunknak (retúr). 

TIPP: A csorbatói állomáson azt láttuk, hogy rengeteg üres parkolóhely akad… szóval, aki akar, jöjjön a téli időszakban nyugodtan kocsival.

Séta a Csorba-tó körül

Az állomásról el is indultunk megkeresni a tavat. Közben átvágtunk a városka egy részén, ami nagyon fancynek és trendinek tűnt. Mindenki sílécekkel mászkált és ez nem is véletlen, mivel itt már akad rendes sípálya is, nem csupán lankás tanpálya, mint Ótátrafüreden. Persze minket továbbra sem hozott lázba a dolog, de tény, hogy itt elég élénk síélet folyt. 

Megkerestük tehát az ikonikus Csorba-tóhoz vezető utat, majd úgy döntöttünk, hogy a szikrázó napsütésben körbe is járjuk. Amellett, hogy a befagyott tó csodás látványt nyújtott, az is a nem titkolt céljaink közé tartozott, hogy a séta során találjunk Dávidnak valami szánkózásra alkalmas lankát. Elvégre szánkózni jöttünk a Tátrába! S ha már az Ótátrafüredi szánkópálya nem működött, abban reménykedtünk, hogy itt talán lesz valami hóágyúzott szakasz, ahol csúszhat párat a csemete. Ez azonban megint csak hiú ábrándnak tűnt - hiába tette be Gergő a hátizsákjába a “popsitepsit”, pálya sehol sem akadt.

Túra a Fátyol-vízesésig

Így nekivágtunk megint a hegynek. A sípálya mellől indult a sárga jelzésű útvonal, amit valójában csak gyakorlott túrázóknak ajánlottak, így arra gondoltunk, sétálunk rajta egy kicsit és ha bedurvul, akkor majd visszafordulunk, beülünk valahova eszünk-iszunk valamit és hazavonatozunk. Hát, nem egészen így történt… Annyira festői volt a táj körülöttünk, annyira nyugodt - a csorbatói nyüzsgéshez képest -, hogy csak mentünk és mentünk. Néha olyan érzésünk támadt, mintha valami film díszletében lennénk.

Mesebeli, keskeny fehér ösvényen haladtunk törpefenyők és cserjék között - tényleg mint egy épített díszletben. Aztán beértünk az erdőbe, ahol jeges, csúszós úton, lihegve kapaszkodtunk felfelé, majd onnan kiérve újra jött a hóval borított cserjés, mesebeli szakasz, mellettünk egy félig befagyott patakkal, ahol Dávid megpróbált jeget törni. Ember sehol, csak mi… így arra az elhatározásra jutottunk, hogy megnézzük a túraútvonalat végig. Ekkor még nem sejtettük, hogy mindez csupán a kezdet, a neheze csak ezután jön, hiszen az út egyre meredekebbé vált a Fátyol-vízesés előtti szakaszon pedig hosszan egy meredek emelkedőn kellett felkaptatnunk. De megérte… akkor is ha odafenn az út végén csak a havas sziklák fogadtak minket, hiszen a vízesés befagyott. 

TIPP: Bár a sárga jelzésű útvonalat csak gyakorlott túrázóknak ajánlják, mi a vízesésig (télen nem is lehet tovább menni) eljutottunk egy 7 éves gyerkőccel - igaz ő eléggé edzésben van -, tehát addig szerintem bárki számára teljesíthető a túra, igaz a vége azért elég megerőltető.

A látvány odafelé is és fenn is lélegzetelállító volt, főleg úgy, hogy bár sokat kirándulunk, télen egyáltalán nem szoktunk túrázni - egyetlen egyszer Krinyicán, Lengyelországban csináltunk hasonlót Gergővel még Dávid születése előtt -, így ez most azért különlegességnek számított élmény és látvány szempontjából is. Mint mondtam, nem vagyok nagy télrajongó, de ott, már-már az alkonyat szélén, annyira csodás fényekben és látványban lehetett részünk, hogy kis híján el is felejtettem, hogy tél van és hideg. 

 
A vízesésnél készítettünk pár képet, leültünk szusszanni, elolvastuk a táblát, hogy innen már csak a hegyi kecskék mehetnek tovább télen, majd elindultunk visszafelé. Le a hegyről, a kanyargós, csúszós túraúton. És itt jött el az a pillanat, amire Dávid szerintem egészen eddig várt - megtaláltuk a szánkópályát.

Szánkózás a Magas-Tátrában

Na jó, ez nem egészen igaz! Mert bizony hóágyúzott vagy természetes hóval borított hivatalos szánkópálya továbbra sem akadt. Akadt viszont lejtmenet, hó, jég és egy mindenre elszánt ízig-vérig kalandvágyó kisfiú. Előkerült tehát a “popsitepsi”, Dávid pedig úgy száguldott vele lefelé a hegyről a kanyargós ösvényeken, mintha nem lenne holnap. Nem mondom, hogy néha nem vert félre a szívem, látva ahogyan a kisebb-nagyobb kövek között kacsázik vagy épp a fák között manőverezik, de meg lehet tiltani egy fiúnak, hogy fiú legyen? Így csendben néztem és próbáltam nem aggódó képet vágni - szerencsére én mentem mögötte, Gergő előtte szaladt, így azt sem látta volna, ha elájulok rémületemben.
Offroad popsitepsizés drifteléssel színesítve a naplemente fényében - azt hiszem ez a legpontosabb leírás. Ezzel pedig tökéletesen kimaxolhatta Dávid a szánkóélményt, sőt így jóval izgalmasabb kaland kerekedett belőle, mint eredetileg terveztük. 

Már igencsak szürkült, mire visszaértünk a sípálya mellé, amit már a hókotrók simítgattak serényen. Gergő ránézett a telefonjára és közölte, hogy a vonat nagyjából 10 perc múlva indul Ótátrafüredre, szóval vagy elérjük vagy 1 órát várunk itt. Mivel mindenki nagyon elfáradt, így nem akartunk már maradni, inkább erőltetett menetben elindultunk az állomás felé, szóval még egy jó sprinttel is megkoronáztuk az aznapi 16 kilométeres teljesítményünket.

 3. nap: Lássuk a Bélai-barlangot

A harmadik és egyben utolsó teljes napunkon úgy döntöttünk, hogy kicsit lassítunk a tempón. Kényelmesen megreggeliztünk a tőlünk 2 perc sétára található Mondieu-ben, majd elkocsikáztunk a nagyjából 30 percre található Bélai-barlanghoz (Belianska jaskyňa). Az előző két napon csodás, napsütötte időt fogtunk ki, ezen a kora délutánon azonban szürke és szomorú volt a táj, így ebből a szempontból is jó ötletnek tűnt a barlang meglátogatása. Meg azért is, mert nagy túrára már nem vágytunk. Ennek ellenére csak nem úsztuk meg a hegymászást… Ugyanis a parkolótól a barlang bejáratáig egy meglehetősen meredek úton lehet feljutni. Sebaj, már edzésben voltunk, csak épp nem esett már annyira jó… 

Fent ne számítsatok semmi extrára: akad egy kis pénztárépület, ahol meg lehetett venni a jegyeket, illetve mellette egy "trafikszerűség" némi chipsszel és hasonlókkal. Én szívesen ittam volna egy meleg teát, de az nem volt. Csak automatából - már, ha működött volna. Az is kiderült, hogy viszonylag ritkán indulnak a vezetett túrák, a következőig pedig még 40 percet kellett várni. Ennek nem annyira örültem, mivel fenn a hidegben, mozgás nélkül elég hamar elkezdtem fázni. Ekkor lettem figyelmes arra, hogy a pénztárépület hátsó részénél egy lépcsősor fut lefelé. Gondoltam, nézzük meg, addig is mozgunk. Kiderült, hogy egy szinttel lentebb egy “melegedő” kapott helyet. Tehát itt lehetett várakozni, amíg a túra el nem indult. Nem túl nagy hely, de legalább melegben van az ember és itt az italautomata is működött.

TIPP: A pénztártól balra található egy másik kis épület is, az a mosdó - teljesen kulturált és tiszta.

TIPP: A felnőtt jegy a cseppkőbarlangba 14, a gyerek (6-15 éves korig) pedig 7 euróba került 2025-ben.

TIPP: Bent csak fotójeggyel lehet fényképezni, ennek ára 10 euro.

Maga a barlanglátogatás nagyjából egy órán át tartott - ez alatt 1370 méter tettünk meg a föld alatt, illetve 860 lépcsőfokot másztunk meg. Bent átlagosan 5 fok szokott lenni, tehát érdemes rendesen felöltözni a kiránduláshoz. A Bélai-barlang cseppkövei szépek, az útvonal jól kiépített, a vezetés azonban szlovák nyelvű - természetesen. A pénztárnál ugyan megkérdezték, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk és ennek megfelelően kaptunk is egy rövid tájékoztatót a túrához magyar nyelven - sőt QR kódos audioguide is letölthető, ami ugyanazt tartalmazza, mint a nyomtatott verzió -, ez azonban meglehetősen szűk szavúan mérte az információkat. Főleg, hogy a vezetőnk biztosan mondott érdekes, vicces dolgokat is - ez a többi látogató reakciójából jól kivehető volt. Szóval azért azt sajnáltuk, hogy nem tudtunk meg többet a barlang képződményeiről, viszont láttunk denevéreket és általánosságban jó programnak mondanám a Bélai-barlang meglátogatását.

TIPP: Mindenképpen tájékozódjatok a barlang nyitvatartásával kapcsolatban, mivel változó. Nekünk hatalmas mázlink volt, mert télen 14.00-kor indul az utolsó túra és mi pont ezt kaptuk el. Ha kicsit ráérősebbek vagyunk és 1 órával később érkezünk, akkor bizony lecsúsztunk volna róla. 

A következő nap már a hazaindulásról szólt. 10 órakor kellett elhagynunk a szállást, így teljesen kényelmesen el tudtunk készülni ébredés után, majd bepakoltunk a kocsiba és elsétáltunk reggelizni. Ezt követően pedig hazafelé vettük az irányt. Útközben még itt-ott kifejezetten havas tájakat szeltünk át, de hamar a hóhatár alá ereszkedtünk, ahol várt minket a szürke február. 

Annak ellenére, hogy az utazásunk a Magas-Tátrába nem egészen úgy sikerült, ahogyan terveztük, mi nagyon jól éreztük magunkat. A hatalmas havas élmény ugyan elmaradt, de azért fenn a hegyen így is megtapasztalhattuk a tél szebbik arcát, és végül Dávidnak is lett szánkózós élménye. Az azonban biztos, hogy egyszer ide még visszatérünk - olyankor, amikor mindent beborít a hó és kipróbálhatjuk, milyen a Tarajkáról, a 2.5 kilométeres szánkópályán Ótátrafüredig száguldani.

Ha érdelek Szlovákia és azt is szívesen megtudnád, milyen a szlovák nyár, olvasd el a szlovák nyaralásunkról szóló bejegyzésemet is.