Vége van a nyárnak 4. – Kaja-para

Persze vannak tök laza anyukák, akik úgy gondolják, nincs lehetetlen, minden megoldható, de azt hiszem, az étkezés téma talán még náluk is felmerül mint káosz pont. Mit fog enni a gyerek, mikor és hogyan? Van-e a nyaralós helyen pont az az étel/ital, amiért rajong, és ami nélkül nem tud meglenni egy hétig? Iható-e a csapvíz? Igazából ezek olyan kérdések, amelyeket akkor is felteszünk magunknak, ha felnőttes nyaralásra megyünk.
Természetesen ebben a kérdéskörben sem mindegy, hogy milyen országot választottunk, hol szállunk meg és mekkora csemetével vágunk neki az útnak.

Mi Horvátország mellett tettük le a voksunkat, tehát sok változásra nem számítottam az ételek jellege terén (egy thaiföldi út azért más kihívásokat tartogatott volna), apartmant foglaltunk, így tudtam, ha kell, akkor végszükség esetén én magam is tudok főzni (rimánkodtam az égnek, hogy legalább a nyaralás alatt ne kelljen:D) és Dávid már elmúlt 2 éves, így szinte már mindent evett. Min paráztam akkor? Voltaképp semmin:D Átgondoltam, megvizsgáltam a témát és nyugtáztam, hogy ezzel nagy gond nem lehet. Ilyen is van!:D Az egyetlen sarkalatos pontnak a vacsoráinkat éreztem, mivel tudtam, hogy esténként étteremben szeretnénk enni majd.

Lássuk is akkor, milyen is étteremben egy kétévessel!

Mindenképpen említésre méltó, hogy Dáviddal cirka 6 hónapos kora óta nem ültünk be sehova. S ez bizony nem a véletlen vagy annak a műve, hogy jobban szeretünk kettesben eljárni... Nem kérem, ez annak a műve, hogy Dávid nem igazán étterem/kávézó kompatibilis. Aki olvasta már a korábbi bejegyzéseket, az tudja, hogy Manóka nagyjából 10 percet (sem) tud ülni a fenekén, ami pedig nem lenne hátrány, ha többé-kevésbé nyugisan szeretnénk enni. Akadtak próbálkozásaink egészen zsenge korától fogva, hiszen én, mint szerintem minden elsőgyerekes anyuka, magam előtt láttam, amint a gyönyörű babakocsit és gyermeket tologatva, a napi séta részeként kiülök egy kávézó/ étterem teraszára, s míg drágaságom édesen gügyög és kacarászik, én elkortyolom a cappuccinomat vagy elcsipegetem az ebédemet. Idilli kép ez, ami a terhességem alatt végig ott motozott a fejemben, sok ehhez hasonló elképzelés között, amelyeket aztán a zord valóság tört szilánkosra.
Nem mondom, hogy soha nem mentünk ebédelni Dáviddal, csak épp felváltva ettünk, mert ő képtelen volt elviselni, ha nem mozgott vele a babakocsi, s ennek bizony félreérthetetlenül hangot is adott. Így amíg egyikünk evett, a másik a babeverdát tologatta vagy a méltatlankodóan kiabáló gyermeket ringatta. Azt sem mondom, hogy sosem kávéztam vagy ettem egy sütit barátokkal, de bizony, míg az asztal fölött minél nagyobb falatokban próbáltam eltüntetni a krémest a tányérról – hiszen ki tudja, mikor tűnik fel Manónak, hogy igazából nem megyünk, hanem egyhelyben állunk – addig az asztal alatt a lábammal toszogattam a babakocsit, azon igyekezve, hogy a haladás érzetét keltsem. Ez hol sikerült, hol nem. Leginkább nem, így amikor Dávid átült a sportülésbe, fel is hagytam az egésszel, hiszen akkor már látta is, hogy nem megyünk, s bár járni még nem tudott, akkor is megpróbálta kijátszani magát a biztonsági öv szorításából, hogy kúszva-mászva vagy bárhogyan kalandozásra induljon. Amikor pedig már járni is tudott.... Nos, onnantól kezdve csak kihűlt ételt ettem, hideg kávét ittam, ha egyáltalán eljutottam odáig, hogy rendeljek. Sokan kérdezik, hogyan lehetek ilyen vékony szülés után, talán még vékonyabb, mint előtte. A töredelmes válasz ez: Dávid a személyi edzőm:D

A kis kitérő után lássuk hát, miképp sikerült mindezt a nyaralásunk alatt megoldani. Nemes egyszerűséggel: sehogy. Azaz ez nem teljesen igaz, mert egy 2.5 éves nagyfiút azért már jobban le lehet kötni, mint egy 6 hónapos picikét, nálunk legalábbis ez a helyzet. A vacsorákhoz általában felszerelkeztem mindennel, ami bevethető a nyugalom megtartása érdekében: 1 könyv, 2 könyv, 3 könyv, Verdás foglalkoztató füzet, kisautók, toll, papír, és persze a nagyágyú, a tablet. Mivel én kifejezetten nem szeretem ez utóbbit – programozó férj mellett elég szürreális -, így nálunk tényleg az újdonság varázsát hordozta, s valóban csak végszükség esetére tartogattuk.

Első este nem bonyolítottuk túl a helyzetet, láttuk, hogy az aparthotelnek van egy kis vendéglője, így nem is kerestünk más alternatívát, hiszen kézenfekvőnek tűnt, hogy ne üljünk már megint kocsiba, amikor csak pár órája érkeztünk meg, ráadásul estére olyan éhesek voltunk, hogy egyikünk sem bírt volna ki egy 20, de még egy 10 perces utat sem a következő étteremig. Kissé naivan vágtam neki a dolognak, összesen a 4 mini könyvvel, hiszen arra számítottam, hogy a hosszú utazás, a délutáni pancsolás és az új élmények kifárasztották már Dávidot, ülni fog ő szépen a helyén nyugiban. Ült is, nagyjából 2 percet, majd beindult a perpetuum mobile, így a rendelést már Gergő fejezte be, én meg rohantam a minicirkálónk után. Körülbelül az egész vacsit ez jellemezte, s bár magára az étkezésre hajlandó volt az asztalhoz ülni, miután ő jól lakott – nagyjából 5 perc alatt – újra beindult a bolygó hollandi üzemmód.

Mivel az első helyen az elfogyasztott ételek nem nagyon fogtak meg minket, második este egy távolabbi helyet választottunk, ami kis játszótérrel azt sugallta, itt el lesz rendezve minden. Szuper: mindössze 10 perc autózás, játszótér, minden jó. Igen ám, de abba nem gondoltunk bele, hogy játszótérre sem engedjük Dávidot egyedül még... Főleg úgy, hogy az asztalunktól nem láttunk rá. Úgyhogy maradt megint a felügyelet, de legalább rohangálni nem kellett utána, csak állni a játszin és hintáztatni, mászókára feltolni, s minden egyéb, amit egy játszón megszokhattunk. Szerencsére itt már a vacsi sem csak 5 percig tartott, mivel nagyon ízlett neki is a tonhal steak. Jó dolga van a gyereknek, nah! Kis túlzással azt mondhatom, 10-12 percig is élvezhettük a vacsoránkat. Ez már haladás! Igazán finom étel, mérsékelten fárasztó Dávid, ezzel ki is egyeztem volna végig.

A harmadik vacsoránk hasonló élményeket rejtett, mint az első: felejthető csevap és hamburger, sok rohangálással körítve a medence melletti bisztróban.

A negyedikről nem akarok beszélni...:D Aznap délután Ninben strandoltunk, s kiderült, hogy Gergő barátai is épp ott nyaralnak, így megbeszéltünk egy közös vacsit is. Zadar belvárosát néztük ki, s úgy gondoltuk, majd beülünk oda, amit szimpatikusnak találunk. Öreg hiba! Mi egyébként sosem csinálunk ilyet, Gergő mániákus TripAdvisor használó, így mindig ellenőrzi, melyik hely milyen értékelést kapott – és persze ő is lelkesen értékel. Hozzáteszem, összesen 4 gyerekkel indultunk neki a küldetésnek, így mondhatni eleve elrendeltetett a nyugodt vacsora halála. Már az étterem kiválasztása körül akadtak bonyodalmak, hiszen 4 gyerek és 6 felnőtt tuti nem ugyanazt akarja. Egyik helyen pizza nem volt, a másikon hal, a harmadiknál hely... Közben a gyerekeket lepkehálóval kellett összevadászni a négy égtáj felől vagy ami még rosszabb, a sétálóutca valamelyik kirakodóstandjainak játékarzenáljától elcsábítani. Én már képzeletben a hajamat téptem, mert bár Dávid nem egy „vegyük meg ezt-azt” típus, a csordaszellem rá is átragadt, és persze ha Pistike kap valamit, akkor neki is kell, de akkor már MINDEN! Úgyhogy egy idő után nekem mindegy volt hova, csak üljünk be egy helyre, messze a standoktól! Kérésed, parancs! – mondhatnánk, meg is találtuk az aznapi vendéglőt, de abban sem volt köszönet:D

Természetesen Dávid itt sem maradt a fenekén. Mit csodálkozom ezen? – kérdezhetitek. – Elvégre gyerek! Míg a többiek egy sík füves placcon játszottak – anyukák közben vígan csevegtek, mert a gyerkőcök szem előtt voltak - az enyém a nyaktörő lépcsők és romok között rohangált-botladozott, én meg loholtam utána:D Mert hát miért is ne? Az étel ráadásul pocsék volt, erről a vacsiról ennyit... Jó ötletnek tűnt összefutni a barátokkal, elmenni együtt kicsit este, másokkal is beszélgetni, idillien hangzott, hogy a gyerekek majd közben eljátszanak egymással, de a valóság megint felülírta a reményeinket:D

Büszkén jelentem, hogy azért nem csak futkosós és fárasztós vacsiban volt részünk. Az abszolút első helyet egy szintén Zadarban található éterem vitte. Nem mintha lett volna gyereksarok vagy bármi extra, ami lekötötte volna Dávidot. Ebből is látszik, hogy leginkább a bolygók állása - na meg persze azért a rákészülés is – meghatározó abban, hogyan ér véget a gyerekes este. Remek hangulatban indultunk neki a városnak és mielőtt beültünk volna az étterembe bő 1 órát sétáltunk még. Ezen az estén szintén akadt társaságunk a sógoromék személyében, akik a közelben nyaraltak. Így ötösben ültünk be a Bruschetta Restaurantba, amelynek kiválasztását hosszas kutakodás előzte meg a neten. Az értékelések nem hazudtak, minden rendelésünk csak szuperlatívuszokban jellemezhető. Ami Dávidot illeti – alig hittem el, de végigülte az egész vacsorát! Persze ehhez az is kellett, hogy a hatalmas anya-táskámból elővarázsoljak mindent, amit be lehet vetni egy kétéves szórakoztatására. A fokozatosság elvét követve először egy könyv, majd a foglalkoztató füzet landolt az asztalon, végül a desszert táján a tablet is létjogosultságot nyert. Amikor gyerekes étkezésre gondoltam anno, a terhességem alatt, pont így képzeltem el a képet: szép környezet, finom étel, csevegés és egy nyugodt gyermek. Ezek szerint tényleg létezik ilyen, sőt mi is megélhetjük, ha az égiek és Dávid is úgy akarja.

A szuper vacsin felbuzdulva másnapra asztalt foglaltunk egy szabadtéri borétterembe, ahol adott volt egy kis futkározás Dávidnak, nekünk pedig egy finom borkóstoló. Mivel sógoromék jó ómennek bizonyultak, együtt terveztük megint az estét, hátha megismétlődik az előző napi csoda. Felszerelkeztem mindennel, amivel a múltkor, elszántan arra, hogy megismételjük a gyerekes álomvacsorát. Ám hiába minden rákészülés, ha a fogacskák közbeszólnak... Itt pedig közbeszóltak rendesen! Napok óta láttam, hogy nagyon csorog Dávid nyála és sokat turkál a szájában, ezen az estén pedig egy hirtelen belázasodással is meglepett minket. Mikor elindultunk az étterembe még csak bágyadtnak tűnt – gondoltuk lefáradt -, ám mire a 15 perces autóút végén leparkoltunk, már tüzelt a homloka. Töprengtünk, mi legyen. Menjünk vissza és dugjuk ágyba Manókát vagy maradjunk, kapjon lázcsillapítót és ringassuk el a – szerencsére a – csomagtartóba betett babakocsiban? Mivel látszott rajta, hogy nagyon álmos, így inkább az utóbbi mellett döntöttünk. Kapott gyógyszert, majd a szőlőtőkék között tologatva álomba ringattuk Dávidot. Így végülis „nyugodtan telt” a vacsoránk, bár egyetlen percét sem tudtam élvezni – ki tudná egy lázas gyermekkel – és amint megettük az ételt, gyorsan haza is indultunk.

Szerencsére a láznak másnapra nyoma sem maradt, s mint sejtettem, az egyik hátsó fogacska okozta a galibát, amely pont a nyaralás 1 hetét gondolta legalkalmasabb időnek arra, hogy kibújjon.

Bár a láz elmúlt, Dávid hangulata az utolsó napra borzalmasan elromlott: türelmetlen, nyűgös, sírós Manóka lett a mosolygós, huncut babánkból, s az utolsó vacsoránk is sajnos ennek bélyegét hordozta. Olyannyira, hogy a megrendelt ételt csak félig ettük meg és inkább visszamentünk a szállásra a kis nyűglődőssel, akinek semmi nem tetszett a város legjobb pizzériájában, de még az aranytartalék tablet sem kötötte le 5 percnél tovább.

Mit is mondhatnék hát a kisgyerekes nyaralás étkezéseiről? Azt hogy sokkal egyszerűbb, mint egy kisbabával, hiszen nem kell már külön főzni neki, beülhetünk együtt étterembe is. Ugyanakkor az éttermi élmény sem fenékig tejfel egy örökmozgó pernahajderrel. Mi kellett nekünk ahhoz, hogy jól süljön el az este? Mondhatnám, hogy kifárasztás, hatalmas anyatáska, amelyben magammal vittem minden olyan kedvencet, ami segített lekötni a kicsit, bababarát étterem, gyerekmenü... de ahogy olvashattátok ez mind mit sem ér, ha a gyerkőc éppen nem étteremkompatibilis üzemmódra van kapcsolva. Így csak annyit mondok, hogy az élvezhető-gyerekes-éttermes vacsora titka az adott gyerek temperamentumának függvénye, az adott gyerek hangulatának függvénye, de leginkább a megfelelő bolygóállások függvénye! Mindenkinek sok szerencsét kívánok hozzá:D

Aki pedig kíváncsi a gyerekes városnézésre is, az olvassa el a következő bejegyzést is!