Gondolatok az ukrán-orosz háborúval kapcsolatban

Egy csütörtöki reggelen (2022.02. 24-én) arra ébredtünk, hogy a szomszédos országban, Ukrajnában kitört a háború. Most is összeszorul a gyomrom, ha erre gondolok, azon a reggelen pedig még ennél is rosszabbul éreztem magam. Neki sem tudtam kezdeni a munkának, csaj bújtam a netet. Aztán dolgoztam kicsit, majd újra a híreket lestem. És egyre jobban szorongtam. Legutóbb akkor éreztem ilyesmit, amikor a covid miatt mindent be- és lezártak. Akkor azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, és az villant át a fejemen - amikor az üzleteket teljesen kifosztották az emberek, nem lehetett konzervet, lisztet, sütőport, élesztőt, WC-papírt kapni, amikor jött a kijárási korlátozás, és csak bizonyos idősávba mehettél boltba, este pedig haza kellett érni 8-ra… -, nos úgy gondoltam, olyan, mintha háború lenne. Hogy borzasztó és egyben hihetetlen az egész. Pedig az igazi borzalom csak most kezd körvonalazódni. Mert most valóban betoppant a háború - a szomszédba.

Háború a szomszédban

Szóval Ukrajnát megtámadta Oroszország. Néztem a híreket és néztem a közösségi oldalakat. A Facebookon láttam a képeket, olvastam az eseményekről, ám az Instagram… mintha mi sem történt volna. Hiába görgettem, csak utazó, kávézó, mosolygó embereket láttam. Nem értettem. Aztán valamikor délután, amikor feltettem egy képet, egy nagyon rövid szöveggel, ami a helyzetre reagált, akkor láttam, hogy az Instát is elérték – bár jóval kisebb arányban, mint más felületeket – a történések. Megjelent néhány kép, néhány vélemény, néhány komment, köztük olyanok is, amelyek teljes döbbenetet váltottak ki belőlem. Hitetlenkedve olvastam, hogy aki posztol a háborúval kapcsoltban, az like-vadász. Aki nem posztol, az érzéketlen. Aki felhívja a figyelmet arra, hogy lehet adományozni az ukrán menekültek javára, az álszent és így veszi meg a lelkiismeretét. Minden és mindenki rossz. 

Aztán ott voltak az okosok is, akik hosszan ecsetelték, hogy ki kezdte a háborút, ki provokált kit és mivel… Ki érdemli meg. Megérdemli? Komolyan 2022-ben létezhet olyan politikai vagy akár gazdasági helyzet, amely csak háborúval megoldható? Persze a kérdésem költői… a választ tudom.

S míg mások a történések okát magyarázták, és vitáztak a háború jogos vagy jogtalan voltáról, nekem az a kép lebegett a szemem előtt, amin egy apró, ukrán kislány sír, meg az, amelyen egy anyuka cipeli a rémült kisfiát a karjában. Néztem, és az jutott eszembe, mi is lehetnénk azok. Vagy inkább az a kérdés: Mi is lehetünk azok?

Nem vagyok sem ostoba, sem álszent. Jól tudom, hogy ez is egy háború. Egy a sok közül. De ez olyan valóságos, olyan közeli. Csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. Talán nem lesz népszerű, amit most leírok, de tény, hogy amikor 50-100 évvel ezelőtti háborúkról olvasunk, hallunk, amikor azt látjuk a tévében, hogy a világ másik felén harcolnak, az távoli. Időben és térben el tudunk határolódni tőle. Az akkor volt. Az ott van. Borzalommal tölt-e el? Igen, mert a háború mindig és mindenhol borzalmas. De nem tölt el rémülettel. Ám az ukrán-orosz háború itt van és most van. Engem pedig ez rémülettel tölt el. Mert mi lesz, ha mi is belekeveredünk? Itt már nincs térbeli elhatárolódás, mert ez nem a világ túlfelén történik.

Az emberiség nem tanul

És amikor a gondolatmenetben idáig eljutottam, akkor előjött minden, amit a régmúlt háborúiról tanultam vagy hallottam. A múlt többé már nem csupán a múlt volt, hanem egy alternatív jövő is. Ezzel pedig megszűnik az időbeli elhatárolódás. Mert megismétlődhet. Minden, amiről eddig csak tanultunk, olvastunk vagy a nagyszülőktől hallottunk. „Amikor jöttek az oroszok… „- ugye mindenki hallotta már ezt a mondatot egy idős rokona szájból? Ijesztő, hogy ez most újra valósággá válhat.

Ijesztő, hogy az ukrán, sorköteles (18-60 évig) férfiakat már nem engedik át a határon. Ijesztő, hogy Kijev felé tankok robognak. Ijesztő, hogy nők és gyerekek egyetlen táskával, gyalog menekülnek el az otthonaikból. Ijesztő, hogy ez már megtörtént, ezt már átélte az emberiség és ijesztő, hogy - bár a világ több országában ugyanilyen helyzet van -, itt mellettünk is megtörténik mindez. Mintha az emberiség sosem tanulna. És amikor azt mondják mások, hogy mit stresszelek, nekünk ehhez semmi közünk, és különben is, ez villámháború lesz, akkor nekem csak az jut eszembe, hogy a történelem során mondták már, hogy „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” A katonák mégsem tértek haza 4 évig, és az egész világ belesodródott abba, amihez igazából nem volt köze.

Sok gondolat kavarog még bennem, ezzel az egésszel kapcsolatban, de igyekszem, hogy ne gyűrjenek le. Igyekszem a mára figyelni, a családomra, a munkámra, az életemre. Mindarra, amire van befolyásom. Mert a háborúra nincs, ahogyan a covidra sem volt. Egy biztos, sosem hittem volna, hogy a világjárványt egy szomszédban – és remélhetőleg csak ott – dúló háború követ majd.

S hogy mit tudunk tenni? A semminél azért többet. Lehet pénzt utalni, ruhát, tisztálkodószereket, tartós élelmiszert adományozni. Segtsünk, ahogy tudunk! 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Néhány hasznos infó és link:

Mi az Ökumenikus Segélyszervezet oldalán utaltunk:

https://segelyszervezet.hu/kampanyok/haboru-ukrajnaban/

A Magyar Vöröskereszt oldalán is gyerekjáték utalni:

https://voroskereszt.hu/termek/a-humanitarius-valsag-soran-bajbajutottak-tamogatasa/

Telefonon is adományozhatunk:

Ökumenikus Segélyszervezet: 1353 (hívásonként 300 Ft)

Magyar Vöröskereszt: 1359 (hívásonként 250 Ft)

Magyar Máltai Szeretetszolálat: 1350 (hívásonként 250 Ft)