Lopott idő
Sok szülőt mérhetetlen lelkifurdalás kerít hatalmába, ha arra gondol, de jó lenne egy órácska, egy fél nap vagy akár több is a gyermekem nélkül. Miféle gondolat ez? Miféle anya/apa vagyok, hogy ilyesmire gondolok? Önző, rossz, gonosz ember! Pedig nem! Szerintem legalábbis NEM. A saját magunkra szánt idő nem önzés, hanem alapvető emberi igény, ami úgy gondolom, hosszútávon nagyon is kifizetődő az egész család számára.
A Párizsról szóló írásomban már említettem a lopott idő kifejezést. Szerintem mindenki a film címére asszociál, de én most egy másfajta időlopásról elmélkednék kicsit. Szülővé válni hatalmas feladat! Minden megváltozik, felborulnak a jól megszokott mindennapok és feje tetejére áll az addig jól ismert kis világunk. Nálunk sem történt ez másképp, annak ellenére, hogy én meglehetősen realista vagyok és általában a lehető legrosszabb forgatókönyvre is felkészülök. Na, ez az, amire nem lehet felkészülni. Holott, a kisfiam születésével semmi olyan nem történt, amit eleve ne tudtam volna, a saját reakcióimat, tűréshatáromat azonban nem tudtam megjósolni, s néhány hét elteltével döbbenve vettem észre, hogy „nem ezt a lovat akartam”. S amikor már úgy éreztem, hogy felülkerekedik rajtam ez a szituáció, mert nincs tejem, mert emiatt rossz anyának érzem magam, az előbbi kettő következtében pedig frusztrált leszek, ami kihat a babára is.... ilyenkor jön és ment meg a lopott idő.
Pontosan emlékszem az elsőre, amikor nem azért hagytam otthon a kisfiamat 1 órára, mert el kellett intéznem valami hivatalos ügyet (és lélekszakadva rohantam haza, mert már vége az alvásidőnek és úristenmileeeeesz!), hanem azért hagytuk otthon Manót, mert a Férjemmel közös, felnőtt időtöltésre vágytunk. Ne gondoljon senki valami nagy dologra, csupán moziba mentünk a barátainkkal, de a mai napig emlékszem arra az euforikus állapotra. Este szépen megfürdettük a babát, megetettük, elaltattuk (nálunk ezek közös, apás programok a mai napig), majd jött az aktuális Nagyi, aki a 3-4 órás távollétünk alatt őrizte kisunokája álmát. Én pedig boldog voltam, hogy szép ruhát vehetek fel, magas sarkú cipőbe bújhatok, tökéletes sminket és frizurát kreálhatok magamnak, s elmehetek moziba. Szerintem úgy néztem ki – kis túlzással -, mint aki az Oscar gálára készül, de ez nekem akkor nagyon kellett. És a mai napig kell. Egy vacsora a Férjemmel kettesben, egy nevetgélős este a barátnőimmel, egy mozi, egy ebéd, egy fodrász, kozmetikus... kisebb és nagyobb lopott idők a feltöltődés jegyében.
