Negyedik szülinap - és még mindig járványhelyzet
Hol is hagytam abba tavaly ilyenkor? „Talán egy korszak lezárult, a babakacagás korszaka, hogy helyet adjon egy okos kisfiú kisgyermekes – s már cseppet sem babás - nevetésének.”
És valóban. Azt hiszem, a babakorszak végleg lezárult. Nap mint nap rá kell döbbenjek, hogy a csöppség, akit a szívem alatt hordtam, akit dajkáltam, babusgattam, szépen lassan nagyfiúvá válik.
Dávid ősszel megkezdte az óvodát és nagyon furcsa érzés, hogy innentől kezdve van egy olyan kis élete, amelynek én nem vagyok a része. Persze a bölcsiben is beindult már ez a folyamat, de oda heti háromszor járt és csak nagyjából tíztől háromig, így az óvoda - a maga öt napjával és kilenctől négyig, fél ötig tartó időintervallumával - azért más érzés.
Azt kell mondjam, hogy a négyéves már valóban nem baba. Megvan a maga véleménye, a maga akarata és néha olyan, mint egy aprócska felnőtt. Azaz nem is annyira aprócska...
Ahogy ölbe veszem, rá kell döbbenjek, hogy már alig bírom. Ahogy elnézem, amikor játszik, ráébredek, mennyire önálló már. Ahogyan beszél, ahogyan felismeri a betűket és számokat, pedig elámulok, mennyire okos. Már nem baba. Kisfiú. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert látom, ahogyan „elveszítem” az aprócska babymet. És nevet, mert ennyire ügyes, ennyire értelmes már és sokkal, de sokkal könnyebb így vele az élet, mint piciként.
Újabb karantén-szülinap
És hát ugye, ha eltelt egy év, akkor bizony itt van egy újabb szülinap ideje. Tavaly nem hittem volna, hogy ezt megint járványhelyzetben kell megoldanunk, mert ennyi idő elteltével is még mindig itt fog liheg a nyakunkban a vírus. De így lett. A múlt év körülményeihez persze nem hasonlíthatóak az ideiek, egyrészt azért, mert akkor az egész szituáció nagyon újnak számított mindenkinek, másrészt pedig mert most kevésbé voltak szigorúak (már) a korlátozások, így a nagyik és az unokatesók legalább átjöhettek, szemben a tavalyi szülinappal.
A grillszezont is megnyitottuk ezen alkalomból, bár mire az ünnepelt felébredt a délutáni szundiból és megérkeztek az unokatesók, addigra be is kellett hurcolkodni, mert hűvös lett. De már tavaly beláttam, hogy mostanság a terveket rugalmasan kell kezelni, így nem feszültem rá, hogy a szépen feldíszített asztalt meg kellett bontani és a nappaliba kellett költöztetni.
Úgy sem ez a lényeg, hanem az, hogy az ünnepelt jól érezze magát. Ez pedig sikerült. Megkapta az áhított Mancsörjáratos tortát, volt hatalmas tűzoltóautó, lego, társasok és némi gyerektársaság is, ami nagyon hiányzik Dávidnak, hiszen mi február közepe óta itthon vagyunk. Úgyhogy bár rendes kép idén sem készült rólunk, hiszen elsodortak az események, azt mondhatom, ez a szülinap is jól sikerült.
