Negyven és annyi…

Oké, a helyzet azért messze sem drámai, ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy általában harmincnak néznek, ám azért a negyedik X mégis kicsit elgondolkodtató. Mert a negyven az már olyan… érett. Vagy hogy is mondjam…
A húsz még nagyon fiatal, a harminc felnőtt, a negyven meg… azután már az ötven jön… Na jó, ebbe inkább bele sem gondolok, elvégre mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, nem? Hát akkor én éppen csak harminc vagyok. Az önbizalmam most hágott a tetőfokára – húszévesen nagyjából nullával konvergált, csak azt nem értem a mai fejemmel, hogy miért -, jól érzem magam a bőrömben, s bár egy mini raptort nevelünk a férjemmel, aki mostanában előszeretettel táncol az idegeinken és akadtak 2021-ben is nagyon nehéz hetek, sőt hónapok, mégis azt mondhatom, nem lehet túl nagy okunk panaszra.

Gyerekként, ha arra gondoltam, hogy hol leszek majd negyvenévesen valami hasonlót vizionáltam, mint ahol most tartok, leszámítva azt, hogy egy helyett két gyereket terveztem erre az életkorra és jóval idősebbeket - úgy tizenéveseket. Viszont sokkal öregesebbnek is képzeltem el magam. Amolyan decens hölgynek, ami azért most elég távol esik tőlem – szerencsére. Sosem gondoltam volna, hogy ebben a korban bakancsban és miniszoknyában fogok flangálni, vagy hogy bőrnadrágot húzok térdcsizmával. Örülök, hogy igy történt, hogy ilyen vagyok, ilyen lettem. Persze ebben nagy szerepe van a férjemnek is. Azt hiszem, mi vagyunk az a pár, akik valóban a legjobbat hozzák ki egymásból.

A negyven viszont azt is jelenti, hogy itt van a B-oldal. Valószínűleg az életünk felét már leéltük és ez némi számvetésre késztet minket – merthogy Gergő is most múlt negyven a hetekben. Mindketten elgondolkodtunk ezen és kicsit összefoglaltuk az életünket. Mit terveztünk, mire jutottunk az együtt töltött 10 év alatt és főleg, ugyanezen az úton haladjunk-e tovább? Persze nem az a kérdés, hogy együtt-e vagy külön, inkább az, hogy – kézenfogva, de - merre? Még tele vagyunk célokkal.
Tele vagyok célokkal, be nem teljesített álmokkal, amelyekről még mindig nem mondtam le.

Mégis kicsit úgy érzem, hogy az elmúlt két évben valahogy futok az életem után. Loholok, hogy utolérjem magam, hogy legyen időm mindenre: anyának lenni, feleségnek lenni, nőnek lenni, bloggernek lenni, újságírónak lenni. Hajtom a mókuskereket, de ahogyan az a mókuskeréknél lenni szokott, nem haladok. Futok egyhelyben és bár nincs okom valódi panaszra - hiszen van, aki egész életében ezt csinálja, hajtja és hajtja - én ennél többre vágyom.

Tavaly vettem egy határidőnaplót, mert éreztem, hogy kell valami, aminek segítségével elkezdem ráncbaszedni az időt, amely úgy folyik ki a kezeim közül, mint a finom szemű homok, amelybe önfeledten markolunk bele. Úgyhogy most, a negyvenedik szülinapomon elhatároztam, hogy veszek egy tervezőt. Nem határidőnaplót, hanem tervezőt. Mert érzem, hogy lassan ismét változtatni kell kicsit. Ezt éreztem, amikor megfogant Dávid, aztán amikor két éve visszamentem dolgozni. Most pedig újra mérföldkőhöz érkeztem. Betöltöttem a negyedik X-et ás tudom, érzem, hogy valami megint változni fog, változnia kell. Csak még azt nem tudom, merre induljak pontosan...