Nem ezt a lovat akartam?
Szerintem, amikor megjelenik egy pár életében a gyermekvállalás gondolata, azzal egyidejűleg mindenkinél megindul egy végtelenített mozi, ahol előre látjuk a terhességet, a kerekedő pocakot, az ideális szülést, a első boldog pillanatokat, az első lépéseket, az első szavakat, érezzük a babaillatot, halljuk a babakacajt. Néha a film pereg még ennél is tovább és vizionáljuk, amikor először megy óvodába, majd iskolába, érettségizik és diplomázik, s mindez olyan szép és meghitt, akár egy romantikus lányregény.
Nekem is lepergett a szemem előtt ez a film, de a valóságban valahogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a rózsaszín cukorfelleges fantáziám előrevetítette. Nem történt semmi katasztrofális dolog velem a terhesség alatt, de kellemetlenségekből bőven akadt, a 4,5 hónapig tartó egész napon át kínzó rosszullét csak egyike volt ezeknek. A kedvencem, amikor a 12. hétben kiderült, hogy valami gond van a pajzsmirigyértékeimmel és figyelmeztetett a nőgyógyászom, hogy AZONNAL menjek el egy endokrinológushoz. De mit jelent az azonnal? Ugyanis hiába telefonálgattam, 3 héttel később kaptam volna a legkorábbi időpontot, terhesség ide vagy oda. Szerencsére sikerült találnom egy idős endokrinológus professzort, aki ugyan szintén 2 hét múlva tudott volna fogadni, de amikor megtudta, hogy terhes vagyok, aznap délutánra behívott. Ez a vizsgálat is megérne egy bejegyzést, mert nagyon érdekesnek találtam mind a helyet, mind a munkamódszert, amivel dolgozott. A lényeg végül, hogy semmi komoly probléma nem derült ki, ám ezt csakis egy szakember állapíthatta meg, ennek fényében a „3 hét múlva tudjuk csak fogadni” – elég elkeserítő állapot.
Ezt a lovat tuti nem akartam, de lássuk, milyen elképzelések jártak a fejemben a babavállalással kapcsolatban és ehhez képest, mit hozott a valóság?
- A szülés fáj, de ki fogom bírni, nem lesz semmi gond - vélekedtem és ennek megfelelően olyan orvost választottam, aki a természetes szülés híve, ami azt jelenti, hogy SEMMILYEN beavatkozást nem alkalmazott, azaz a fájdalomcsillapító és társai is messze elkerültek. Ezt mondjuk később sem bántam meg, de tény, hogy úgy szülni, mint nagyanyáink, a mai időkben elég merész vállalkozásnak bizonyult.
- A kisbabák sírnak! Ezen nem kell kiakadni! Igen, ez fejben remekül hangzik, de hiába készülsz fel rá mentálisan, mert amikor a saját babád sír, azt képtelen vagy elviselni. Minden gondolatod arra irányul, hogy ez a kis élet tőled függ és a te hibád, ha nem tudsz olyan körülményeket teremteni, ami megfelelő neki.
- A tej általában nem jön azonnal. Persze, ezt is tudja mindenki, de megélni a frusztráció melegágya, és minél később jön a tej, annál elkeseredettebb az ember.
- A szoptatás igaz, az elején lehet kellemetlen, de pár hét elteltével mindenki megedződik, beletanul és onnantól kezdve a világ legszebb, legmeghittebb dolga. Ez az a pont, amit végtelenül sajnálok! Nagyon készültem a szoptatásra, az összebújásokra, az ilyenkor megélt meghitt anya-gyermek pillanatokra, de sajnos nekem ez nem adatott meg. Leginkább azért, mert nem csupán az első 1-2-3 hétben járt számomra "kellemetlenséggel" a szoptatás, hanem az alatt a majdnem 6 hónap alatt, amíg szoptattam, nekem végig iszonyúan fájt. Minden alkalommal! Napi 5-6-7x. Sokszor sírva szoptattam, sokszor azt mondtam, ez az utolsó, de végül mégis kitartottam addig, amíg volt tejem, pedig tényleg kínszenvedésként éltem meg a dolgot.
- A babák éjjel is sírnak!!!! Fejben erre is remekül felkészültem. Mit nekem némi éjszakai virrasztás. Kemény vagyok! Bírni fogom! Aha... 1 év alatt cirka 3 átaludt éjszakával ajándékozott meg Manó. 1 éves kora után már viszonylag többel, de a mai napig ébred még.
- Az én gyerekem nem fog hisztizni, mert következetes szülő leszek! Ebben is tévedtem. Bár következetes vagyok, vannak szabályok, Manó temperamentumán nem tudok változtatni. Mindig azt hittem, hogy a nevelésen múlik minden... ezt (is) most megcáfolta az élet, s bizony előfordult már, hogy az utcán eldobta magát a kisfiam és büdösbogárként vergődött, míg a járókelők furcsán méregettek engem és elborult gyermekemet is.
- Semmi cumi! Semmi tápszer! Ez sem jött be....
Az élet már csak ilyen! A rózsaszín, lányregényes elképzelések sokszor nem válnak valóra. De tudjátok, mi a legszebb? Hogy nem is kell valóra válniuk, mert minden úgy jó, ahogy történik. Lehetett volna jobb? Lehetett volna idillibb? Lehetett volna könnyebb? Lehetett volna. De nem lett. Az enyém ilyen. A tied olyan. A szomszéd lányé meg amolyan. És ez így jó! Hatalmas tapasztalás az egész, amelyből rengeteget tanulhatunk magunkról és arról, hogy bizony mostantól bármit is képzelünk el a gyermekünkkel kapcsolatban, sosem zárhatjuk ki azt a tényezőt, hogy ő bizony egy személyiség, egy külön individuum, aki egyik másodpercről a másikra a feje tetejére állíthatja a mi tökéletes elgondolásainkat.
