Újra karantÉLET – Az igazat mondd, ne csak a valódit
A valóság pedig az, hogy egy éve olyan életet élünk – természetesen nem csak mi, hanem szinte az egész világ -, amelyet talán soha nem gondoltunk volna. Biztos távolságtartásból szemléltük a történelmet, azt gondolva, ez a múlt, ez velünk nem eshet meg. Olvastunk könyveket és láttunk filmeket háborúkról, amikor kijárási tilalom volt. Gazdasági válságról, amikor milliók váltak földönfutóvá. Az áruhiányról, amelyet a mai kényelmes világunkban szinte elképzelhetetlennek tartottunk. A történelem azonban ismétli önmagát. Mi pedig megtapasztaltuk, milyen az, amikor rendeletben határozzák meg, hogy mikor mehetünk vásárolni, mi van nyitva és mi nem, kik dolgozhatnak és kik nem vagy mikorra kell hazaérni.
Őrület! Erre ez az egyetlen szó létezik! Sosem hittem volna, hogy átélek majd egy kijárási tilalmat, azt, hogy nincs liszt a boltban vagy wc-papír... Pedig megértük 2020 tavaszán. Megértem, hogy egyik napról a másikra a barátaim közül sokan ott álltak, hogy nem tudják, miből fogják kifizetni a következő havi számlákat. Megértem, hogy hetekig nem láthattuk a nagyikat, a barátokat, hogy félve kerültük ki az embereket az utcán, ha levegőzni mentünk, mert azért levegőzni kell – főleg egy kisgyerekkel. Aztán persze nyáron minden korlátozás lazult és azt hittük, ennyi volt. De nem. Jött a második hullám, most pedig itt a harmadik.
Egy éve a barátnőimmel videocseten keresztül hitetlenkedtünk, amikor bevezették az első komoly korlátozásokat. És most ismét videocseteltünk, amikor jött a határozat: újra bezár minden. Az óvodák, az iskolák, a boltok, a szolgáltatók. Néztük egymást a kamerában és nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk? Persze leginkább sírni lett volna kedvünk, mégis kényszeresen, már-már hisztérikusan nevettünk azon, hogy a karantén egy éves évfordulóján ismét itt a karantén.
Elfáradtam! Tudom, te is...
Úgy gondolom, hogy alapvetően pozitív ember vagyok. Ám most azt érzem, elfáradtam. Az csak egy dolog, hogy a vírus konkrétan elvett az életünkből egy évet – és persze nemcsak a mienkből -, amely soha vissza nem adható. Elvette, hogy nyáron elutazzunk Dáviddal a tengerhez – holott nagyon várta -, mert nem akartunk kockáztatni. Elvette, hogy megünnepeljük rendesen az ő 3. szülinapját és a mi 5. házassági évfordulónkat. Persze, ünnepeltünk így is, de nem éppen ezt terveztük. Elvette a normális óvodakezdést. Élményeket vett el, nevetéseket, öleléseket, lehetőségeket.
Tudom, valakitől ennél sokkal többet is elvett. A munkáját, a megélhetését, az egészségét, egy rokonát, egy barátját. Tudom. Tudom, hogy az én veszteségem édes kevés és szerencsés vagyok, mert „csak” ennyit veszítettem. Nekem mégis fáj – ez is. Mindenki a maga életében keletkezett űrt tudja átélni, s attól, mert nekem ezek jutottak, nem érzem kisebbnek más bánatát sem. A tizenévesekét, akiktől elveszi a vírus a fiatalságuk élményeit: az érettségit, a szalagavatót, a ballagást. A fiatal felnőttekét, akik nem tudnak normálisan ismerkedni, mert nincs hol és hogyan. Az idősekét, akik hetetekig, hónapokig nem látják az unokákat. A párokét, akik nem tudnak esküvőt szervezni és nem mernek gyermeket vállalni a jelen egészségügyi körülmények között. Itt és most mindenki vesztes. Vagy legalábbis a legtöbben.
Mi tehetünk?
Valójában semmit. Túlélünk. Minden szempontból. Én most alámerültem kicsit a sötétségbe és hagytam, hogy átjárjon az egy éve tartó helyzethez kapcsolódó összes negatív érzés. Megmártóztam a dühben, az önsajnálatban, a szomorúságban, a kilátástalanságban, a frusztrációban. Mert nem tudok én sem állandóan hurráoptimizmussal örülni – főleg, ha úgy látom, éppen nincs minek.
Aztán persze megrázom magam, nagy levegőt veszek és körülnézek. Észreveszem, hogy jön a tavasz, süt a nap, hogy van egy csodás férjem, van egy gyönyörű, okos gyerekem, van munkám, van egy remek életem. Persze a férjemmel néha szívjuk egymás vérét, a kisfiam sokszor az őrületbe kerget, a munkámat pedig - most, hogy már 2 hete itthon van Dávid és még legalább 1 hónapig itthon is lesz -, alig tudom ellátni.
Nem gond! Illetve gond, de ezt is megoldjuk! Ugye? Minden helyzeten felülkerekedünk! Ám szeretném, ha a blogon itt állna mementóként, ez is megtörtént velünk, így is éreztem magamat. Mert az igazat mondom, nemcsak a valódit.