Utazz velem Montenegróba – Ember tervez...

Kezdjük is az elején, azaz hogy miképp kerültünk pont Montenegróba.
Hosszú és göröngyös út vezetett idáig, bár ezt inkább átvitt értelemben írom, mivel a konkrét utazással nem volt semmi gond, ám míg eljutottunk oda, hogy mikor és hova menjünk nyaralni, legalább háromszor kaptunk agyvérzést.
Először akkor, amikor nagy nehezen kitaláltuk, hogy akárcsak két éve, idén is Horvátországba megyünk nyaralni, majd ennek fényében el is kezdtünk hoteleket és apartmanokat nézni. Ám akárcsak tavaly előtt, most is csupán a két szélsőség jött velünk szembe: a mamibútoros és a milliós árkategóriájú szállások. Úgy tűnt, megint túl későn álltunk neki nézelődni...

Gergőtől mindig megkapom, hogy túl nagyok az igényeim, az a baj. Na igen, borzasztóan nagy igény, hogy legyen egy nappali és egy háló, hogy ne kelljen nyolckor Dáviddal együtt lefeküdni. Az is hatalmas igény, hogy szeretnék legalább egy olyan minőségű szálláson nyaralni, mint amilyen az otthoni környezetünk – nem, nem ezüstkanállal eszünk és nem kristálypohárból szürcsöljük a pezsgőt – és az is nonszensz, hogy a kiválasztott szállás értékelése legyen egy tízes skálán minimum nyolc. Utóbbit nagyon komolyan veszem, mert futottunk már bele kritikán aluli szállásba, amelyet kivédhettünk volna, ha megnézzük az értékeléseket. Szóval, nagyok az igényeim... vállalom:D Oké, ahhoz is ragaszkodtam, hogy legyen a szálláshoz medence, mivel ismerem magunkat és a család legkisebb tagját – sokszor előfordul, hogy tizenegykor állunk neki reggelizni, bár már héttől ébren vagyunk, csak épp zombi-üzemmódba toljuk a napot. Ilyenkor mire leérnénk a partra, már jöhetünk is vissza, mert eljött Dávid alvásideje – amely szent és sérthetetlen -, úgyhogy mennyivel könnyebb egy megcsúszott délelőttnél lecsoszogni a medencéhez, ott eltölteni egy órát, majd úgy altatni, mint lecipelni mindent a partra, majd húsz perc múlva visszaloholni a szállásra.

Apropó, a hatalmas igényeimhez az is hozzátartozott, hogy viszonylag közel legyünk a tengerhez. Tehát leszögezhetjük, hogy a túlzó elvárásaim miatt nem találtunk szállást könnyedén. Igaz, akkor sem találtunk, amikor lemondtam a medencéről. Nagy nehezen végül Gergő ráakadt egy jóra, amit gyorsan lefoglaltunk és ki is fizettünk. Megveregettük hát a vállunkat, hogy lám-lám júniusban már megvan, hogy hova megyünk majd augusztusban – ez nálunk nagy szó! - és üldögéltünk a babérjainkon nyugodtan. Egészen addig, amíg a tervezett időpont előtt három héttel nem kaptunk egy e-mailt, hogy a szállásunkat visszamondják. A pénzt meg majd utalják augusztusig... Tessék? Nem hittem a szememnek. Ilyen létezhet? Csak úgy lemondják? Ennyi? Majd a hitetlenkedés után jött a pánik ezerrel! Ha hetekkel ezelőtt nehezen találtunk szállást, mi lesz most? Gőzerővel álltunk neki a kutatásnak és írogattuk a leveleket a különféle apartmanoknak, hoteleknek, ám szinte minden le volt már foglalva. Gergő megint talált egy jót, ugyanazon az airbnb oldalon, mint ahol az előzőt is foglalta. Én kissé húztam a számat, de nem volt sok lehetőség, befoglaltuk és kifizettük – ezt is. Itt már csak egy napot kellett várni, hogy jöjjön a levél, mégsincs szabad apartman. A pénzt meg majd visszautalják. Ott álltunk két kifizetett számlával, és nulla szállással. Remek. A pánik mellé már düh is társult. Mi van itt? Ekkor jött Gergő dacos ötlete, hogy akkor nem megyünk sehová, maradunk belföldön. Na, ne már! Két napig hagytam puffogni, aztán jött az újratervezés. Méghozzá teljesen.

Irány a Balkán!

A B-terv az volt, hogy teljesen új desztinációt keresünk – vesszen Horvátország! Felmerült Törökország, Görögország és egyéb távolabbi helyek, ám én nem szerettem volna repülővel utazni (még). Egyrészt semmi kedvem nem lett volna maszkban tölteni egy fél vagy egy egész napot és más emberekkel összezárva lenni a repülőn, másrészt Dáviddal sem vágtam volna még neki egy ilyen típusú utazásnak. Tehát közelebbi országot kerestünk, olyat amely autóval megközelíthető, nem kell útlevél és a pandémia miatt sincsenek olyan korlátozások, amelyek nehezítenék az utazást vagy az ottlétet. Végül két országra szűkült a kör: Bulgária és Montenegró. Bulgáriában találtam is egy fantasztikus, ötcsillagos, tengerparti aparthotelt, amely minden túlzó igényemnek megfelelt, sőt túl is szárnyalta őket, ráadásul fele annyiba került, mint az elsőre kiszemelt horvát szállásunk, ám Gergőnek a magasba szaladt a szemöldöke Bulgária hallatán. Azzal érvelt, hogy messze van autóval... Úgyhogy inkább Montenegróban keresgélt és talált is egy szép hotelt, amelyben néhány apartman is helyet kapott. Végül rábólintottam, mert nekem is tetszett, viszont majdnem olyan messze volt, mint Bulgária. Viccesek ezek a pasik...

Szóval így esett, hogy idén megint egyfajta vesszőfutásba torkollott a nyaralásunk megszervezése, de már nem is csodálkozom ezen. Így utólag azt mondom, örülök, hogy Montenegróra esett a választásunk, mert rengeteg szép helyen jártunk tíz nap alatt, amelyekről a követlező bejegyzésben be is számolok nektek.