VENDÉGBEJEGYZÉS - Karantén-kirándulások Apával
Valahogy május vége felé, a napi séta-rutinunk közepette, a piros lámpánál a dugót látva eszméltem rá, hogy a világ újraindult, és elfogott valamiféle rossz érzés… Valami elmúlt vagy simán csak álmodtam és felébredtem?
Élénken él bennem az emlék március 16-ról (hétfő), amikor valahogy minden megváltozott egy kis időre - vagy örökre? Beütött a koronavírus, az emberek hirtelen otthon maradtak, a cégek pedig sorra bepánikoltak, ahogy néhány nagyobb megrendelőm is. Erre reagálhattam volna én is úgy, hogy kirúgok mindenkit, és lehúzom a rolót. De másképp döntöttem! Leültünk Mónival és átgondoltuk, hogyan tovább, mennyi tartalékunk van, meddig “húzhatjuk ki”. A számok simán azt mutatták, ha egy szalmaszálat se tennék keresztbe, akkor is 4 hónapig jók lennénk, tehát a kezdeti pánikot átvette egy nyugodt átszervezés.
Ugyanis - így utólag egyértelmű - ez a “válság” inkább volt tavaszi nagytakarítás, mintsem valami világvége. Érdekesen alakultak nálunk a dolgok, Móni pont akkor kezdte bontogatni a szárnyait egy új munkakörben és emiatt kompromisszumokra kényszerültem én is. Beosztottuk a napokat: én dolgozhattam reggeltől egészen 17:00-ig, de utána ki lettünk paterolva a kisbabámmal, hogy anya is nyugodtan nekiláthasson a munkának.
Innétől jön egy történet az igazi karantén-létről. Mert nekem ez a pár hónap igazán maradandó élményt adott. Pedig lényegében nem teltek nagyon másként a napjaim, mint ahogy “azelőtt”. Reggeltől délutánig munka, talán több is, mint előtte, és ezzel tudom sokan voltak így, barátok is, akikkel beszéltem.
De érdekes módon mégis, amikor eljött a délután öt óra, néha stresszesen, de jellemzően félbehagyva a dolgokat, tiszteletben tartva Móni idejét, felöltöztettem Dávidot, fogtuk a bringáját és “irány Surány”. Kiléptünk az ajtón és csak annyit kérdeztem tőle : jobbra vagy balra? Ő válaszolt, elindultunk és lényegében két órán keresztül meg se álltunk.
Valójában először csak céltalanul bolyongtunk, de 1-2 hét elteltével azt vettem észre, hogy nagyon sok képet készítek a telefonommal, meglátok olyan dolgokat is, amelyeket azelőtt sosem. Kitárult a világ. Ez talán annak köszönhető, hogy egyszerűen nem kellett annyira stresszesen figyelnem, hogy mikor jön egy száguldó autó, vagy Dávid mikor üt el valakit az utcán a bringával ságuldva. Mert egyszerűen senki nem volt az utcán a kijárási korlátozásnak köszönhetően… Úgy néz ki, betartotta rajtunk kívül mindenki.
A céltalan császkálásból szisztematikus kerület-felfedezés lett, kerestük azokat az utcákat ahol még nem jártunk, egyre messzebb “merészkedtünk”, Dávid pedig egyszerűen megszokta, hogy napi 5-8 km-et sétálunk. Tudta, hogy játszótérre nem mehetünk, de láttam rajta, hogy egyszerűen élvezi azt, hogy az utca lett a játszótér. Mentünk felfedeztünk, ha valaki szembe jött velünk lehúzódtunk az utca szélére, ha gyerekek jöttek, akkor pedig felkiáltott : “nem bandázunk”.
Sokat beszélgettünk, meséltem, tanítottam, egyszerűen napi szinten minimum 2 teljes órát foglalkoztam csak vele, ahogy azelőtt csak ritkán.
Nekem is jót tett, mert mire hazaértem nemhogy stresszes nem voltam, de egyszerűen csak egy sörre és egy pálinkára vágytam, leültem mint az iszap, munkára rá se néztem, szó szerint egészségügyi séták voltak ezek.
Mostanra újra visszatért minden a régi kerékvágásba, de megváltoztak a szokásaink, valahogy sikerült picit háttérbe szorítani a munkát, reggel én viszem a bölcsibe a manót, este pedig próbálok nem 7-re hazaérni, hogy még elmehessünk egy kisebb körre a bringával, és ezt már nem csak azért, hogy anya tudjon dolgozni, szimplán azért, mert jó.
De nagyon hiányoznak a kihalt utcák, a krétarajzok az aszfalton, az autó- és zajmentes környezet. Valószínűleg nem sokszor fogjuk látni a Vár-negyedet ennyire turista- és embermentesen, a környéket szinte nulla autóval, a játszótereket pedig néptelenül és lezárva.
De be kell látni, Dávidnak is sokkal jobb, ha játszótérre mehet, a többiekkel bandázhat, hiszen mégiscsak ez az élet rendje. Így is kimaradt a barátos szülinapozás, ahogyan a húsvétkor a nagyik locsolgatása, amelyek minden évben fix pontot jelentenek neki, mint a világítótorony a hajósoknak.
Mostanra teljesen felébredtünk ebből az álomból. És mi maradt? Emlékfoszlányok és a turázásaink alatt készített képek, amelyek örök mementói lesznek annak, hogy volt egy időszak, amikor belekóstoltunk a lelassult világba. És valahogy jó volt. Őszintén szólva - természetesen nem ilyen tragikus körülmények között -, de legszívesebben bevezetném ezt, évente legalább egyszer.
Így tudnám összefoglalni az én karantén “élményemet”.
Ha tetszett olvasd el ezt a vendégbejegyzést is: Apanyúúúzda van
