Halaszthatatlan ügy!

Most aktuális, ugyanis pont novemberben jártam kontroll vizsgálaton. Ez már a sokadik, de még mindig szorongok, ha be kell lépnem az Országos Onkológiai Intézet kapuján. 2016-ban jártam itt először, akkor nem csupán szorongtam, egyenesen rettegtem. Márciusban fedeztem fel egy csomót a mellemben. Először ultrahangra mentem egy magánrendelőbe, mivel ők tudtak pár napon belül időpontot adni. A vizsgálat után az orvos megállapította, hogy jól érzem, valóban van ott valami és nem ártana egy mammográfiára valamint egy szövettani mintavételre elmennem. Így kerültem a „Kék golyóba”.

A történet azonban nem egészen itt kezdődik, hanem jóval korábban, amikor interjút készítettem egy akkori szépségkirálynővel. Gyönyörű volt, kedves, elragadó személyiség. Sokat beszélgettünk, túl az interjún még legalább 2 órán át csevegtünk magánéletről, hivatásról, s persze főleg a szerelemről, mintha ezer éves barátnők lennénk. Pedig akkor találkoztunk először. Majd elbúcsúztunk, és ahogy az lenni szokott, a mai digitális világban, ismerősök lettünk a facebookon. Teltek az évek, s bár nem tartottuk a kapcsolatot, viszonylag gyakran láttam a képeit, mindig jókedvű volt, életvidám. Ő is férjhez ment, én is. Aztán nagy csend következett. Hosszú hallgatás után tett közzé ismét egy képet és egy vallomást: azért tűnt már el egy ideje a közösségi médiából, mert harcolt. Harcolt a rákkal. Leírta, az egész kálváriát, hogy miképp ment el orvoshoz, mert valami furcsát érzett, miképp küldték el, mondván, hogy beképzeli az egészet és miképp várt addig – önhibáján kívül -, míg végül már-már késő lett. Mert mire végre komolyan vették, addigra tele lett áttétekkel. Az orvosok le is mondtak róla, ő mégis küzdött és – látszólag - nyert.

Nagyon megérintett a története, felidéztem az évekkel azelőtti beszélgetésünket... hasonlóak voltunk, talán azért is csacsogtunk akkor annyit az interjún túl is. És vele megtörtént, megtörténhetett. Aznap este, a zuhany alatt önvizsgálatot tartottam és éreztem, valami nincs rendben...

Így derült ki az én panaszom, amit egy gyors ultrahang, majd egy orvosi konzultáció, újabb uh, mammográfia és szövettani mintavétel követett. És a várakozás. Várni mindig. Az újabb vizsgálatra, a biopsziára, az eredményre. Pokoli hetek, míg végül ítéletet mondanak. Mert úgy éreztem, ez az, ítélet. Addig pedig a kétely, a félelem és a rémképek.

Én azonban szerencsésnek mondhattam magam. A mintavétel alapján megállapították, hogy a mellemben található csomó jóindulatú. Konzultáltunk az orvosommal és abban maradtunk, nem nyúl hozzá, gondolkodjunk kicsit, nézzük meg a féléves kontrollt, de ő pillanatnyilag nem tartja indokoltnak a műtétet. A következő találkozónk alkalmával pedig már a pocakomban csücsült Dávid. Így nem műtöttünk.

Ennek már 3 éve, de még most is görcsbe rándul a gyomrom, amikor elkezdem az önvizsgálatot havonta, vagy amikor a naptáramban látom, lassan itt az uh és/vagy a mammográfia ideje. Néha elgondolkodom a műtéten, de mivel senki nem tartja indokoltnak (radiológusok, sebészek), így én sem ragaszkodom hozzá. Viszont figyelek. Szemmel tartom a testemet, mert bármikor történhet bármi.

Ahogy a szépségkirálynővel is történt... Épp hévízen teleltünk, amikor hallottam a hírt, hogy meghalt. Emlékszem, Dávid már aludt, Gergő valamit pötyögött a gépen, én pedig Anyósommal beszélgettem. A háttérben ment a tv, s bár háttal álltam neki, nem is figyeltem, mégis tisztán és jól hallottam, amikor a bemondó közölte a halálát. Le kellett ülnöm, s még napokkal később is ez zakatolt a fejemben. És azóta is. Hiszen én is lehetnék és te is! Ő is mosolygott, táncolt, élt... voltak szerettei, álmai, tervei. Ahogy nekem és neked. De az élet törékeny, vigyáznunk kell rá. Kérlek, aki olvasod, ma este tarts önvizsgálatot a zuhany alatt vagy a kádban. Pár perc, de akár hosszú éveket is jelenthet. Ne várj holnapig vagy a jövő hétig! Ennek MOST van itt az ideje. Fontos, halaszthatatlan ügy! Magadért és mindazokért, akiket szeretsz, akik téged szeretnek!